Két varrás között ...

.. mi is készülünk a karácsonyra.
Az egyik este a régi Magyar Konyhákat bújtam és nosztalgiázva olvastam Janikovszky Éva 1986-os karácsonyi - újévi elmélkedését.... Kár, hogy már nem ír nekünk.

"1987 Új év - új élet

Az év végi hajrában, napnál is világosabban kiderült, hogy ez így nem mehet tovább. Kimutatást csinálni, a kollégáknak apró ajándékokat keresni, a tényszámokat a tényhez igazítani, banánért sorba állni, export teljesítést írni, a bejglihez mákot és diót venni, a vidéki telephelyre pótalkatrészt keríteni, épp amikor a gyerek telefonál, hogy elvesztette a lakáskulcsot és elromlik a telex, és a gépírónő ledarálta az ujja hegyét, ezért csak két ujjal gépel, épp amikor kocsonyahús érkezett a henteshez, de ki tud átszaladni?
Nem. Az új évben új életet kell kezdeni.
Anikó, aki idén ment férjhez, túlóra alatt elhatározta, hogy ultimátumot nyújt be a férjének, aki egy nyereséges vállalatnál dolgozik: ezentúl megosztják a családi élet terheit, ő vállalja a szülést meg a gyest, a férje pedig vállalja a háztartást, és a család eltartását.
Szilvi arról ábrándozott, hogyha ő is, meg a férje is előfizetnének két-két üzeni ebédre, akkor ételhordóban hazavihetnénk a vacsorát, és nem kellene főznie. A kétféle levest össze lehetne önteni, csak javíthatnak egymáson, s a válogatós gyerekei, akik a napköziben mákos tésztát ettek, este válogathatnának a grízes vagy a sajtos tészta között.
Mária volt a leghatározottabb az új életet illetően. Úgy döntött, hogy karácsony este főz egy búcsúvacsorát, és ezzel felmond a családjának. Kiszámította, hogy a férje harmincnégy éve eszi a kosztját, a gyerekei harminckét , illetve harminc éve, a veje és a menye nyolc illetve hat éve, az unokák pedig öt, illetve három éve. Jövőre kivesz egy év jutalomszabadságot, és megmondja a gyerekeknek, hogy hétvégenként hívják meg ők a papát, ő meg addig fogyózik otthon. Legalább leadja azt a fölösleges tizenkét kilót, amit a nagy strapában fölszedett.
Én csak hallgattam a sok fogadkozást, de amikor Barbara, akit ki nem állhatok, hozzám fordult, és a körmét lakkozva megjegyezte, hogy te persze húzod tovább az igát, akkor olyan dühös lettem erre a kis majomra, hogy este amikor hazaértem, összevesztem a férjemmel, és megmondtam neki, hogy én pedig nem húzom tovább az igát.
A férjem kérdezte, hogy hol itt az iga, mire levágtam elé a két teli szatyrot, hogy itt ni!
A zajra a fiam is kijött a szobából és focizni kezdett a szétgurult krumplikkal és a lányom is előkerült a fürdőszobából, ahol egy új arcpakolást próbált ki, és mindketten megkérdezték, hogy mi a hézag?
Erre én kirohantam a konyhába, és a mosogatóra mutattam, ami tele volt a reggeli edényekkel, mert én hétkor mentem el hazulról.
A lányom mindjárt a pártomra állt, hogy nálunk bizony nincs egyenjogúság, mert ő vasárnaponként el szokott mosogatni, de az öccse soha.
Ahá, mondta a férjem, aki igen éles eszű, hát miért nem szóltatok hamarabb, hiszen szívesen segítettünk volna, ha tudjuk, hogy a háztartás nektek ennyire terhes!
Először nem értettem a többes számot, azután rájöttem, hogy a lányára gondol.
Mikor kibőgtem magam, tisztáztuk, hogy eddig én sem tudtam, hogy ez nekem ennyire terhes, csak azt, hogy a lányom sem szeret mosogatni. Családom olyan megértő volt, hogy még vacsora közben elosztottuk a háztartási munkát.
A férjem vállalta a bevásárlást, hogy ne cipekedjek, a lányom megígérte, hogy mihelyt lejár a szoláriumbérlete és befejeződik az aerobiktanfolyam, megtanul főzni, a fiam pedig közölte, hogy ezentúl ő mosogat. Én csak pihenjek.
Azóta két kiló krumpliból másfelet kidobok, az éj leple alatt viszem a kukába a rohadt hagymát és káposztát, a fagyott és mócsingos marhahússal etetem a főnököm német juhászát.
A fiam két csészét, három poharat és egy tányért tört el a szervizből, a lányom már tanul főzni, és csak egy pörköltet égetett szénné, mert éppen akkor hívta fel Norbi, aki ha ügyeletes, ingyen és hosszan telefonál.
Odabent a nők még egyre csak fogadkoznak, hogy az új évben új életet kezdenek. Én eldicsekedtem vele, hogy nálunk már az idén új élet kezdődött.
Csak arról nem szóltam, hogy jövőre talán újrakezdem a régit"
(Megjelent: Magyar Konyha, 1986-os évfolyam, IV. szám)

Miközben olvastam eszembe jutottak a gyermekkorom karácsonyai, főkép a sorbaállás a banánért és a ritkaságszámba-menő mandarin és narancs volt az ismerős. Aztán erről beszélgettünk a párommal, aki erre nem emlékszik, pedig 8 évvel idősebb... Talán itt is a falu-város különbségről van szó?
Ti mire emlékeztek igazán?

A méteres havat inkább nem emlegetem, mert lehet, hogy csak azért tűnt méteresnek, mert én picike voltam...